Rólunk

1850-ben került az ország élére Alexander Bach, aki – végrehajtva az osztrák központi kormányzat centralizációs, neoabszolutista szándékát – hozzákezdett Magyarországnak a Habsburg Birodalomba történő integrációjához. A megtört ország megalázott népe passzív ellenállásba kezdett Bach rendszere és az azt kiszolgáló – jórészt osztrák és cseh nemzetiségű – adminisztráció ellen.

Épp ez az időszak az, amikor egy német katolikus pap, Adolph Kolping mozgalma virágzásnak indult. Ekkoriban kezdte felkutatni azokat az egyházi személyeket, akik rokonszenveztek elképzeléseivel. Így talált rá az osztrák egyházban dr. Anton Gruschára, aki később bécsi érsek lett. Gruscha személyes, jó barátságba kerül Kolpinggal, elkötelezett követőjévé vált az iparoslegények ügyének, s az ő szervező tevékenységének lett köszönhető a bécsi legényegylet megalakítása 1852 nyarán. Az osztrákok és a magyarok között ezekben az években kedvezőnek nem nevezhető viszony ellenére, a hazai – elsősorban a katolikus egyházhoz köthető – napi- és hetilapok elkezdtek azonban foglalkozni a bécsi egylet tevékenységének megismerésével, népszerűsítésével.

A magyarországi alapítás

A Religio című katolikus periodika 1853-as évfolyamának több cikke foglalkozott a témával. Tudósításaik szerint egyre több, elsősorban egyházi személy járt ki Bécsbe, akik ekkor személyesen Kolpinggal is tudtak találkozni. Idézet egy korabeli lapszámból: „Adja Isten, hogy Magyarhonban is mielőbb létre jőjjön e társulat. Hiszen már az Árpádok és a vegyes házból való királyok korában igen szépen virágoztak a magyarországi czéhek, – miért ne lehetne most a sokszor említett társulatot is meghonosítanunk?”

Gruscha ezt az elképzelést nagyban támogatta: összeköttetésbe lépett több magyar egyházi személlyel, elsősorban Magyarország bíboros főpapjával, Scitovszky János érsekkel. Az érsek a következő hónapokban folyamatosan ismerkedett a mozgalom tevékenységével, majd 1856 tavaszán hozzálátott a magyarországi alapítás megszervezéséhez. Tette ezt annak ellenére, hogy a Bach-érában a kormányzat nem látott szívesen egy olyan szervezkedést, amely a magyar iparos ifjúságot volt hivatott összefogni. Ráadásul – noha a mozgalom Németországból indult, s osztrák közvetítéssel érkezett Magyarországra –az alapítók a kezdetektől fogva a magyarnyelvűséget preferálták. A helyzet összetettségét még az a tény is bonyolította, hogy a magyar főváros, elsősorban Pest lakossága ekkoriban felerészben német, felerészben magyar etnikumú polgárokból állt.

A magyarországi alapításnak nagy lendületet adott, hogy – Scitovszky érsek biztatására és kérésére – 1856. május 25-én Adolf Kolping személyesen eljött Pest-Budára. Itt Szántóffy Antal, pest-belvárosi plébános vendégeként buzdító előadásokat tartott, iparosokkal és mesterlegényekkel találkozott, valamint az egyletszervezés operatív feladataiban szerzett tapasztalatairól is beszámolt.

A látogatás után már nem kellett sokáig várni egy első honi egylet megalakulására: 1856. szeptember 8-án Scitovszky érsek személyesen nyitotta meg az ország első, Pesten működő legényegyletét. Ahogy köszöntőjében fogalmazott: „Míg a kézműves osztály az úgynevezett céhrendszerhez, s az annak alapjául szolgáló tisztes patriarchális elvekhez és vele összekötött szokásokhoz szorosabban ragaszkodott, addig ezen ragaszkodás, mint egy közös lánc, az ugyanazon mesterség tagjait, a mestereket és legényeket egymás közt egy családdá fűzte össze. (…) Ma már mindez másképp van, kivált nagyobb városokban. (…) A mesterlegények emez erkölcsi és társadalmi szomorú helyzetének gyógyszere gyanánt támadt az egyház szeretetteljes kebelén a mesterlegényegylet, melynek dicső feladata az egyleti tagokat az egyházi (vallási) és társadalmi életben jobb, kedvezőbb helyzetbe juttatni…”

A kibontakozás és a fejlődés évtizedei

Elkezdődött tehát a kolpingi eszmék hazai elterjedése. Ennek talán az egyik legnagyobb jelentőségét az adta, hogy 1848/49 után ez volt az első olyan szervezkedés a magyar társadalmon belül, amely az iparos tevékenységgel foglalkozó fiatalok nevelésén túl modern és szakszerű szakmai képzést is nyújtott. Az eredményes szervezőmunkának és a katolikus főpapság hathatós támogatásának köszönhetően néhány éven belül Magyarország és Erdély nagyobb városaiban is megjelent és kibontakozott a mozgalom: 1863-ig legényegyletek alakultak Pozsonyban, Nagyszombatban, Óbudán, Désen, Sopronban, Temesvárott, Egerben, Esztergomban, Vácott, Székesfehérváron, Veszprémben – hogy csak a legjelentősebbeket említsük.

A mozgalom sikerét és országos ismertségét számos jelentős személy mellett Szabóky Adolf reáliskolai igazgató, piarista szerzetes elsősorban pesti tevékenységének köszönhette. Nagyon fontos volt számára a mozgalom magyar nyelvű és szellemiségű jellegének hangsúlyozása. Mindezt tette úgy, hogy az egyébként sikeresen működő német és bécsi példákat vette át. Részt vett Pesten a hospitiumnak nevezett egyleti szálló megalakításában, a bécsi egylet mintájára pedig egyleti színpadot szervezett. Szándéka szerint: „… az elnyomás és ébredés korszakában, úgy a magyar nyelvű és érzésű ifjak szívében a hazaszeretet lángját élessze, mint a magyar születésű, de hazájuk nyelvétől idegen ifjakkal az édes-hangzású magyar nyelv zenéjét megkedveltessen, szívükbe a magyar szellemtől elfordult közönyösség, sőt ellenszenv helyére a szülőföld iránt való ragaszkodás csíráját ültesse…”

Ő volt az, aki felkarolta és nagyban támogatta Csepreghy Ferenc asztalostanoncot, aki a Kolping Mozgalom első éveiben az egyik legismertebb színműíróvá vált, s szintén Szabóky volt az, aki egy 1200 kötetből álló könyvtárat alapított Pesten, illetve ún. munkakiállításokat szervezett évente az egylet helységeiben. Ezeken kiállították az egyleti tagok saját készítésű „mester-remekeit”, így láthatták egymás szakmai előrehaladását és tanulhattak is egymástól.

Élet a legényegyletekben

A dualizmus éveiben a Kárpát-medence-szerte kibontakozó egyletek működési keretei és a szervezeti felépítés mindenhol azonosak voltak, hiszen ezeket az alapító atya rögzítette: az egyházi és a világi vezetés közösen működött. Világi elnöknek általában köztiszteletben álló iparosmestert kértek fel, lelki vezető, prézes pedig a helyi katolikus egyházközség papja lett. Fővédnöknek valamely jelentős egyházi személyt igyekeztek megnyerni, általában az egyházmegye érsekét vagy más főpapot.

Az egylet a pártoló tagok és a védnökök adományaiból gazdálkodtak. A legfontosabb feladat mindenhol a megfelelő egyleti épület megteremtése volt. Kezdetben helyiségeket béreltek, azonban néhány évvel az indulás után a legtöbb hazai egylet már saját székházzal rendelkezett. Ezekben volt néhány egyszerű berendezésű terem az oktatás és az előadások céljaira, később színházterem és szerényebb, de a célnak megfelelő kollégiumszerű szállás – ezt értették hospitium alatt – az átutazó egyleti tagok számára.

A Kolping-legények szinte minden nap munka után, illetve vasár- és ünnepnapokon az egyletben töltötték idejüket. Főleg a hétfői, ún. „legényesték”, kötetlen beszélgetések voltak kedveltek. Hét közben szabályos, szervezett képzésben vettek részt, ahol a tanított tananyag maximálisan igazodott a legények előképzettségéhez, valamint a velük szemben támasztott követelményekhez. A legkevésbé iskolázottaknak írást, helyesírást, olvasást, számtant s a hit elemeit oktatták, kiegészítve a levelek és a szerződések írásának és az árjegyzék készítésének alapvető ismereteivel.

A magasabban képzettek tananyagában hitértelmezés, egyháztörténet, nyelvtan, ének, történelem és földrajz is szerepelt. Ezek mellett rendszeresen folyt vallás- és erkölcsoktatás, továbbképzéseket szerveztek könyv- és számvitelből, mértanból, rajzból, illemtanból és táncból is. A magyar iparoslegények külföldi tanulásának, szakmai tanulmányútjának elősegítésére pedig rendszeresek voltak a német nyelvtanfolyamok.

Szervezetten folyt, népművelői jellegű, „iskolaszerű” volt, de nem igazi iskola – hasznossága így vitathatatlan. A fellelhető tanrendeket áttekintve megállapítható, hogy az oktatás tartalma rendkívül korszerű volt, társadalmi és egyéni szempontból is hasznos elemeket tartalmazott. Mindehhez még hozzá kell tenni, hogy a tanárok mindenhol a város értelmiségi elitjéből kerültek ki: gimnáziumi tanárok, festők, zenészek, ügyvédek, papok és neves iparosmesterek vállalták – általában ingyen, önzetlenül – az iparoslegények képzését. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez az oktatás nem iskolarendszerű volt: ahhoz mind szervezeti, mind a tartalmi és jogi keretek is hiányoztak. Míg a szervezett oktatás a rendes tagokra korlátozódott, az egyletek ismeretterjesztő előadásai nyitottak voltak a város közönsége számára is. A főként tudományos jellegű előadások rendkívül népszerűek voltak a városi polgárság körében. Az 1900-as évektől kezdve gyakran kerültek szóba ezeken az estéken jogi és szociális kérdések is, igen kedvelt téma volt például az egyház és a munkásság kapcsolata, de a politikától, főként a napi politikától az egyletek mindig távol tartották magukat.

A vallással kapcsolatos tevékenységekről még meg kell említeni, hogy nagyon komolyan vették a már említett hittanoktatást, illetve a fiatalok lelki gondozását – ezt a feladatot a prézes végezte. Szokás volt a vasárnapi miséken való közös részvétel, az egyházi és állami ünnepeken a Kolping-ifjak mindig együtt, a legényegylet zászlaja alatt vonultak fel.

A rendkívül sokszínű szabadidős tevékenységek célja az volt, hogy a legények munka után kocsmázás és csavargás helyett nemesebb dolgokkal foglalkozzanak, megismerjék a kulturált szórakozás örömét. Szavalókörök, ének- és zenekarok, színjátszókörök szinte minden egyletben működtek. A könyvtárból hasznos és irodalmilag értékes könyveket kölcsönözhettek, az egylet néhány fontosabb folyóiratot is járatott. Hétvégeken, ünnepeken műkedvelő előadással egybekötött táncesteket rendeztek, amelyek nemcsak a legények és a városi polgárság szórakozását biztosították, hanem az egyleteknek is jó bevételi forrást jelentettek.

A felvettek fele még a század elején is a hagyományos ipari ágazatokból került ki: cipészek, lakatosok, szabók, asztalosok voltak. Jelentős változás viszont, hogy ekkorra – eltérően a múlt századi gyakorlattól – már tagok lehettek a kézművesek és iparosok mellett a kereskedők és az újabb szakmák képviselői (pincérek, műszerészek) is.

1918-tól 1946-ig – A Kolping-mozgalom fénykora

A 20. század elejére a már országos szervezettel rendelkező és számos változáson és átalakuláson keresztülment Kolping-mozgalmat az 1914-ben kitört első világháború évekre tetszhalotti állapotba kényszerítette: a tagok nagy része bevonult katonának, a legtöbb hazai egyesület hivatalosan is szüneteltette tevékenységét.

A harcok végeztével bekövetkező katonai kudarc, majd az ezt követő politikai összeomlás hónapjaiban – 1918 vége felé – újrakezdődött az egyleti élet, de ezt csak rövid ideig tarthatott. Az 1919. márciusi kommunista hatalomátvétel után ugyan csak néhány hónapig tartott a szélsőbaloldali diktatúra, de ezalatt betiltották a katolikus egyleteket, épületeiket át kellett adniuk a kommün képviselőinek. A háború utáni valódi újraindulásról így csak 1920-tól, vitéz nagybányai Horthy Miklós hatalomra kerülésétől beszélhetünk.

A háború lezárását és a trianoni békediktátumot követően újjászerveződött és ismét fellendült a szervezet. Ez volt az az időszak, amikor a központi kormányzat minden korábbinál jelentősebb támogatásban részesítette a legényegyleteket, valamint a többi egyházi hátterű társadalmi egyesületet. A két világháború között a Kolping-ifjak példáját követve, illetve a tevékenységüket kiszélesítve további mozgalmak jöttek létre: elsőként a legényegyletek mellé szerveződő „leány-tagozat”, akik Napsugárlányok néven alakultak országszerte. A legjelentősebb társszervezet azonban kétségkívül a 1936-ban, Szegeden létrejött KALOT, majd a KALÁSZ volt. Ez az időszak a Kolping-mozgalom fénykorának tekinthető.

A második világháború, majd pedig főleg az 1945 utáni politikai változások ismét komoly nehézségek elé állították a százezres tagságot, 1946-ban pedig Rajk László utasítására fel is számolták a működését. Bár az egyleti tagok szerte az országban még éveken keresztül tartották, vagy legalább is próbálták tartani egymással a kapcsolatot, az így illegalitásba szorult mozgalom 1950-re ténylegesen megszűnt. Az ezt követő Rákosi- majd kádári diktatúrákkal egy időben az addigra már szinte valamennyi kontinensen megjelent mozgalom világméterű szervezetté vált.

A rendszerváltozás utáni újjászervezés – Út a KOSZISZ megalapításáig

A pártállami diktatúra lazulásának idején, az 1980-as években egyre aktívabbá váló személyes kapcsolatokban egyre többször vetődött fel a Kolping-mozgalom magyarországi ismételt újjászervezésének gondolata. Ennek egyik legjelesebb és legfontosabb képviselője Pécsi Géza (1927–2015) zenepedagógus volt, aki még fiatalkorában, az 1946-os feloszlatás előtt ismerkedett meg és tevékenykedett a legényegyleti mozgalomban. Annak karitatív, szociális tevékenységét a kommunista diktatúra évtizedei alatt is ápolta, sőt az illegalitásban a kölni központtal is próbálta tartani a kapcsolatot. Nem véletlen, hogy jórészt az ő személyes kezdeményezésének és közbenjárásának köszönhetően történt meg már az 1980-as évek második felében az Osztrák, majd az Augsburgi Egyházmegyei Kolping Szövetség tisztségviselőivel az újbóli kapcsolatfelvétel a magyarországi újrakezdés lehetőségéről. Ebbe a munkába kapcsolódtak be az újjászerveződő mozgalom későbbi meghatározó vezetői: dr. Korinek László és dr. Lang György, akik mindketten hosszú évekig voltak a Magyar Kolping Szövetség világi elnökei, valamint egyházi részről dr. Bolberitz Pál, a későbbi országos prézes, valamint dr. Seregély István egri érsek.

A lelkes szándékhoz azonban egyéb támogatókra és szövetségesekre is szükség volt. Ehhez elsőként az kellett, hogy elfogadásra kerüljön az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény, amelynek életbe lépése után jogilag is – Magyarországon immár harmadik alkalommal – megalakulhatott a Magyar Kolping Szövetség. Komoly támaszt jelentett a mozgalom számára, hogy a közélet legmagasabb szintjén is támogatták: dr. Antall József miniszterelnök mellett Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter is segítői voltak az ismét zászlót bontó szervezetnek.

Akik nélkül azonban semmiképpen sem lett volna eredményes az újrakezdés, az a németországi, azon belül is az Augsburgi Egyházmegyei Kolping Szövetség. Az egyre aktívabbá váló személyes kapcsolatok mellett hatalmas segítséget jelentett az augsburgi Rudolf Geiselberger Kolping Alapítvány anyagi támogatása. Az egymás után, országszerte megalakuló Kolping-családok működését összefogó Magyar Kolping Szövetség már az 1990-es évek elején iskolák alapításába kezdett: az alapító Kolping atya szellemiségét őrizve és képviselve elsősorban hátrányos helyzetű diákok számára szakképző iskolák szervezésébe kezdtek. 1991-ben Szekszárdon, 1993-ban Gyöngyösön, 1994-ben Esztergomban, majd 1998-ben Pétfürdőn kezdődött oktatás, jórészt annak köszönhetően, hogy az augsburgi alapítvány anyagi támogatás mellett taneszközöket, sőt teljesen felszerelt tanműhelyeket és tankonyhákat adományozott erre a célra.

A 2000-es évek elején újabb iskolák csatlakozása mellett kolpingos fenntartásba kerültek Zalamegye nagy szociális intézményei közül Letenye, Lenti és Türje bentlakásos szakellátást biztosító otthonai és telephelyeik, majd megalakultak a szociális alapellátást biztosító támogató szolgálatok. Ezen oktatási és szociális intézmények fenntartója ekkor még mindig a Magyar Kolping Szövetség volt.

2006-ban azonban jelentős változás következett be: a központi kormányzat teljesen váratlanul megvonta a szövetségtől az intézmények finanszírozását, ezzel lehetetlenné téve azok működését. Ebben a helyzetben született meg a döntés dr. Erdő Péter bíboros úrnak, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia akkori elnökének köszönhetően, hogy az intézményeket leválasztják a szövetségről, s egy új fenntartót hoznak létre. Így alakult meg 2007. május 3-án az azóta is belső egyházi jogi személyként működő KOSZISZ, azaz a Kolping Oktatási és Szociális Intézményfenntartó Szervezet.

A KOSZISZ fenntartásában működő oktatási és szociális intézmények a 15 éves jubileum idején, 2022. május 3-án

Oktatási ágazat

Köznevelés:

• Chiovini Ferenc Kolping Katolikus Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola – Besenyszög (tagintézménye: Tiszasüly)
• KOSZISZ Királyfalvi Miklós Katolikus Általános Iskola és Óvoda – Pócspetri
• KOSZISZ Szent István Gimnázium és Technikum – Újfehértó
• KOSZISZ Timaffy Endre Általános Iskola, Tündérkert Óvoda és Bölcsőde – Dunasziget
• Nagykőrösi Kolping Katolikus Általános Iskola
• Szászbereki Kolping Katolikus Általános Iskola (tagintézménye: Jászladány)

Szakképzés:

• Esztergomi Kolping Katolikus Szakképző Iskola
• Gyöngyösi Kolping Katolikus Szakképző Iskola és Szakiskola
• Kolping Nagyváthy János Technikum, Szakgimnázium, Szakképző Iskola és Kollégium – Csurgó (telephelye: Nagybajom)
• Miskolci Kolping Katolikus Technikum, Szakképző Iskola és Szakgimnázium
• Pétfürdői Kolping Katolikus Szakképző Iskola, Szakiskola, Általános Iskola és Kollégium
• Szekszárdi Kolping Katolikus Szakképző Iskola, Gimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola
• Terplán Zénó Kolping Technikum, Gimnázium és Szakképző Iskola – Jászberény

Szociális ágazat

Önállóan működő támogató szolgálatok:

• Budapest
• Érsekvadkert
• Gyula
• Hosszúpályi
• Kaposvár
• Keszthely
• Pécs
• Sárvár
• Siklós
• Szekszárd
• Szigetvár
• Vecsés
• Zalaegerszeg

Szakellátást biztosító intézménnyel együtt működő támogató szolgálatok:

• Lenti
• Letenye
• Tordas
• Türje

Alapszolgáltatási központok:

• Lenti – Kolping Támogató és Foglalkoztató Központ
• Vaskút – Kolping Alapszolgáltatási Központ és Támogató Szolgálat Felsőbácskai Kisrégió

Szakellátási intézményeink (zárójelben a telephelyeikkel):

• Lenti (Csesztreg, Rédics, Zalabaksa)
• Letenye (Kossuth Lajos és Petőfi Sándor utca, Szepetnek)
• Tordas (Budapest – XVIII. kerület, Ráday utca)
• Türje (Zalaszentgrót, Zalabér)

Komplex intézmény:

• Vakok Boldog Batthyány-Strattmann László Katolikus Szociális Intézménye, Óvodája, Általános Iskolája és Különleges Gyermekotthona – Budapest

1813–1837

Adolph Kolping 1813. december 8-án született a Köln melletti Kerpenben. Szegényes körülmények között nőtt fel, ám az élet nehézségei ellenére szülei a keresztény hagyomány szerint szeretettel gondoskodtak öt gyermekükről. Falusi iskolába járt, és 13 éves korában a helyi cipészmesternél kezdte meg tanoncságát. Az iparossegéd-vizsga után Kolping összesen tíz évig gyakorolta hivatását. Végigélte a nagy múltú céhes ipar teljes átalakulását és összeomlását. A szabad iparűzés bevezetésével Poroszországban 1810-től ugyanis megváltozott a mester és az inas kapcsolata: a mesterek immár nemcsak a szakmájukra oktatták inasaikat, hanem „mecénásként” is segítették őket. Ettől az időtől kezdve az inasok egyre inkább csak egyszerű munkavállalók lettek, s például elvesztették szállásukat a mester családjánál. Míg korábban a vándorlás az inaslegények szakképesítését szolgálta, most évekig kellett egyik helyről a másikra költözniük, hogy messze földön alkalmazásba tudjanak állni. Kolping ismerte az inasélet nyomorúságát, hiszen ő maga is vándorlegény volt.

1837–1845: Gimnázium, teológiai tanulmányok, pappá szentelés

Az iparosok, főleg a vándorinasok nehéz körülmények között éltek. Kevés keresetük nagy részét a fogadókban hagyták. Kolping viszont szerette a könyveket, tovább akart tanulni és pap akart lenni – ebben Lauffs lelkész és utódja, Wollersheim vikárius támogatta őt. 24 évesen kezdte meg gimnáziumi tanulmányait a kölni Marzellengymnasiumban, ahol 1841-ben letette az érettségit, majd egy támogatójától kapott ösztöndíjnak köszönhetően megkezdhette teológiai tanulmányait Münchenben. 1842-ben a bonni egyetemre ment át, amelyet két évvel később sikeresen be is fejezett. Ezután a kölni szemináriumban tanult, 1845. április 13-án pedig pappá szentelték a kölni minorita templomban.

1845–1849: A kolpingi fordulat – káplánság Elberfeldben

Adolph Kolping, akit közel 32 évesen szenteltek pappá, első kápláni és hitoktatói pozícióját Elberfeldben töltötte be, a Ruhr-vidék egyik településén, amely térség az ipari forradalom szimbólumának számított gyáraival, az elszegényedett munkások tömegeivel és a kisebbségben lévő katolikus közösségeivel. Kolping a Szent Lőrinc-templom aktív gyülekezetében találkozott Johann Gregor Breuerrel, akinek sikerült először egy kórusba, majd az 1846. november 6-án alapított Elberfeldi Katolikus Ifjúsági Egyesületbe tömörítenie a környék többnyire fiatal iparoslegényeit. Célja az volt, hogy a fiatalok számára képzést, társaságot és a katolikus gyökerek megerősítését adja. Ez a program hamar elnyerte Kolping tetszését, mert megfelelő eszköznek látta a társadalmi problémák leküzdésére, ezért egyre aktívabban kapcsolódott be az egyesületbe: előadásokat tartott, és 1847-ben ő lett a második prézes, azaz a közösség lelki vezetője, akinek mindig felszentelt papnak kellett lennie. Ez a kapcsolat motiválta arra, hogy más helyeken is alapítson legényegyesületeket, menedéket adva ezáltal a fiatal iparosoknak. Céljává vált az is, hogy a nép közelében tevékenykedő lelkipásztor maradhasson, és az egyleteket kiterjessze.

1849–1865: Kolping – A legényegyletek atyja

Adolph Kolpingot 1849 áprilisában Kölnbe helyezték székesegyházi lelkésznek. Nem sokkal később, 1849. május 6-án megalapította a Kölni Legényegyletet az elberfeldi társaság mintájára. Az egyesület gyorsan nagy népszerűségre tett szert, a vándorló inaslegények a közösségformálás „kolpingi ötletét” továbbvitték szerte Németországban, majd egyre több helyre a világban. Sokat utazott; útjai közül az egyik legjelentősebb 1862-ben Rómába vezetett, ahol tevékenységeinek elismeréseként IX. Piusz pápa személyes kihallgatáson fogadta, és miseruhát ajándékozott neki. Kolping legutolsó nyilvános szereplése 1865. szeptember 17-én volt a kibővített kölni „Gesellenhospitium” felavatásán, amely befogadó szállás, ezzel együtt társasági és képzési hely is volt vándor inaslegények számára. Kolping 1865. december 4-én halt meg. A kölni Melaten temetőben temették el, földi maradványait később – saját kérésére – a minorita templomban helyezték örök nyugalomra. Halálakor 420 legényegylet működött kb. 24000 taggal Németországban, Európa számos országában, valamint Észak-Amerikában. Kolping az egyház szociális tanítását a gyakorlatban valósította meg, évekkel megelőzve ennek legmeghatározóbb írásos rögzítését, XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű, 1891-ben megjelent enciklikáját.

Adolph Kolping – A publicista

Adolph Kolping verseket írt még vándorinasként, illetve alkalmanként újságíróként is dolgozott tanulmányai alatt. Elberfeldi káplánként megírta az A legényegylet (Der Gesellenverein) című útmutató alapművét, majd 1852-ben következett a második, Útmutatás a legényegyleti szállók számára (Für ein Gesellenhospitium) című, aktualitásokhoz kapcsolódó programfüzete. Amikor 1850-ben átvette a Rajnamenti Egyházi Lap (Rheinisches Kirchenblatt) szerkesztését, rendszeresen publikált. 1854-ben a Dumont kiadóval közösen kiadta A Katolikus Nép Naptárát (Kalender für das katholische Volk), amivel Kolping népi írói hírnévre tett szert. Ugyanebben az évben Kolping megalapította saját magazinját, a Rajnai Népújság a nép, a családok és a kézművesség számára (Rheinischen Volksblätter für Volk, Familie und Handwerk) címmel, amely korának egyik legsikeresebb katolikus sajtóorgánuma lett. Még 1863-ban kiadta az Értesítő a katolikus legényegyletek vezetőinek (Mittheilungen für die Vorsteher der Katholischen Gesellenvereine) című útmutató folyóiratot.

Boldog Adolph Kolping

Karl Joseph Schulte bíboros, Köln érseke 1934. március 21-én hivatalosan megnyitotta Adolph Kolping boldoggáavatási eljárását, azonban több mint fél évszázadba telt, míg Kolpingot II. János Pál pápa 1991. október 27-én boldoggá avatta.

Fordította: Bánhidyné Nyitrai Ágnes

Forrás: Adolph Kolping – Vom Schuhmacher zum Sozialreformer, kolping.de